Kulcsár Kristóf zongoratanárral készítettünk interjút arról, miért érdemes zenélni taníttatni a gyerekeket, mikor érdemes elkezdeni, mi alapján válasszuk ki a legideálisabb hangszert, mivel motiválhatjuk őket és hogyan segíthetjük leghatékonyabban a fejlődésüket.
Készségfutár: Miért hasznos a gyerek számára, ha elkezd tanulni hangszeren játszani?
Egyáltalán nem hasznos, ha a gyermek ELKEZD zenét tanulni. Hasznos az – bár én szerencsésebbnek találnám az üdvözítő kifejezést – ha a gyermek alapszinten elsajátítja egy hangszer használatát. Az állami zeneiskolai rendszerben ennek az alapszintnek megállapítására szolgál a képzés hatodik osztályának végén teendő művészeti alapvizsga.
Azt hiszem, eleget írtak és beszéltek már nálam jóval szakavatottabb emberek, tudósok, pedagógusok a zene pozitív hatásairól kognitív és motorikus fejlesztési területeken. És ez nagyon is rendben van, hogy írnak és beszélnek erről. DE. A zene nem fejlesztő tevékenység, hanem művészet.
Ezért én inkább így közelíteném meg:
Azért üdvözítő zenét tanulni, mert az ember nem tud ugyanúgy élni tovább, mint előtte, miután eljátszotta Johann Sebastian Bach leghíresebb C-dúr prelúdiumát, Beethoven Holdfény-szonátájának első tételét, bármely Chopin noktürnt, Kodály Zoltán Székely keservesét, Bartók Béla Este a székelyeknél című művét (kizárólag olyan műveket soroltam, melyek a zenetanulás alapfokán elsajátíthatók, és azért soroltam kizárólag zongoraműveket, mert a példákhoz mind köt személyes élmény).
Készségfutár: A válaszod alapján egyedül az üdvözlendő, ha a gyermek hat éven keresztül szorgalmasan gyakorolva eljut a zeneiskolai vizsgaszintig. Amennyiben ez nem történik meg, akkor elfecsérelt idő az egész? Ezt a kognitív és finommotoros fejlődést nagyobb súllyal vizsgáló fejlesztőpedagógusok, illetve a tábortűznél a társaság középpontjává váló hobbigitárosok biztos vitatnák. Nekik mit mondanál?
Ahogy orvoshoz sem azért megyek, hogy fájdalomcsillapítót írjon fel, hanem hogy kikutassa és megmondja a betegségem valódi okát, akármennyire fájjon is az igazság, a tanítótól is azt kívánnám, hogy ne rövid távon szórakoztassa el a gyermekemet, hanem a hosszú távú javát tartsa mindig szem előtt. Ezt a gondolatot magamra nézve is érvényesnek tekintve, a fent kifejtett válaszomból nem engedhetek sem a fejlesztős, sem a gitáros javára.
„Megengedőbb” véleményt bizonyára rengeteget talál a kedves szülő, hadd szerepeljen a palettán egy ilyen maradi gondolat is.
Azt pedig, hogy elfecsérelt idő lenne, egy szóval sem mondtam. Rövidebb távon, kisebb energiabefektetéssel nem éri el azt a célt, amelyről beszéltem.
Készségfutár: Jellemzően egy szülő, mikor beíratja a 6-7 éves elsőst a zenetanárhoz, még nem látja, hogy reális cél lehet-e az általad említett szint. Kérdéses a tehetség, a motiváció, az elhivatottság. Mi alapján döntsön mégis a zeneoktatás mellett?
Beszéljünk először a tehetségről. Én azt tapasztaltam, a kitartó, szorgalmas, néhol akár verejtékes, mindennapos gyakorlás szó szerint csodákra képes. A zongoraművészi szint nagyon kevesek számára elérhető, viszont jó hír, hogy az alapszint, amiről beszélünk, szinte mindenki számára.
Talán életre szóló tapasztalatom még egyetemista koromból a középsúlyos értelmi fogyatékos, autista növendékem, akit évekig volt szerencsém zongorára tanítani. Hosszabb idő alatt, de ő is el tudta sajátítani ezt a szintet, és nem csak magának nyújtott hihetetlen élményeket, de az egész környezetének.
Persze hogyha a szülő már nyolc éves korban kételkedik a gyermek kitartásában, szorgalmában, józan értelmében, akkor természetesen ne írassa be gyermekét a zeneiskolába.
Úgy gondolom, a zenetanulás terén IS érdemes a szórakozásnál vagy a szórakozás mellett magasabb célokat is megfogalmazni. Természetesen útközben résen kell lennünk, hogy gyermekünknek ne okozzunk maradandó rossz élményt. DE a zeneoktatás mellett szerintem legtisztábban a végcél szól, a többi csak aprópénz.
A végcél pedig: olyan érzékelést, látást, önkifejezési módot adni a gyermekünk kezébe, mellyel egy magasabb rendű életet folytathat. Hiszem, hogy ez elég szimpatikus lehet sokaknak, az eddigi zord válaszaim ellenére is.
Készségfutár: Mindenki számára javasolnád, hogy írassa be a gyerekét zenetanárhoz, vagy vannak kivételek?
Szeretném, ha az előző válaszban kifejtett hatásokból minél több gyermek részesülne, ezért szeretném, ha minél több gyermek tanulna zenét értő, érző tanároktól.
Készségfutár: Mi alapján válasszunk hangszert?
Nehéz kérdés. Egyrészről lényegtelen, hiszen a zene, a forrás minden hangszeren ugyanaz. Másrészről viszont befolyásolhatja az egész projektünk sikerét. Ezért nagy általánosságban pár tanács megfogalmazható:
Vannak ritka, szerencsés esetek, amikor a gyermeket megfogja egy hangszer, már egészen kiskorban, és nagyon sokáig kitart mellette. Ilyenkor a szülőnek könnyű dolga van, csak támogatni kell a gyermekét. A nem ennyire egyértelmű esetekben is sok fogódzónk lehet. Sokat segít a testalkat: a törékeny leányzót nem érdemes tubára, a nagydarab fiút fuvolára beíratnunk.
A gyermek habitusa: az energikus fiú inkább ütőzzön, a kitartó, szorgalmas leány inkább zongorázzon, a társaságkedvelő gyermek kürtözzön, hogy utána bekerülhessen a fúvószenekarba. Lényeges még a tanár személye: ha szerencsénk van ismerni a potenciális zenetanárokat, könnyebben megtalálhatjuk a gyermekünkhöz jobban passzolót. Ebben az esetben nem is a hangszert választjuk, hanem a tanárt.
Készségfutár: Hány éves kortól javasolnád a hangszeres tanulás elkezdését? Az egyik oldal ilyenkor azt szokta harsogni, hogy minél korábban kezdi, annál magasabb szintre juthat, hiszen a kicsik szivacs agya minden tudást felszív, a másik oldal viszont azt emeli ki, hogyha ezzel visszaélünk, és már ovis korban topmenedzserként betáblázzuk a hétköznapokat (hangszer, nyelvóra, programozó suli, tánc, sport, stb.), akkor nem lesz igazi gyerekkora a kicsinek.
Kodály Zoltán híres mondását idézve: a zenei nevelést kilenc hónappal az anya születése előtt érdemes kezdeni. A zenei nevelést bontsuk két részre, az első részt nevezzük otthoni példamutatásnak, a másodikat formális zeneoktatásnak. Ember legyen a talpán, aki eldönti, melyik a fontosabb. Én személy szerint az előbbit tartom pótolhatatlannak.
A példamutatást tekintve nehéz lenne Kodály mesterrel vitába szállni, a másodikat tekintve viszont megint eljutunk a „minden gyerek más” problematikájához.
Figyeljük meg gyermekünket, hogy zeneiskolaérett-e. Fontos szempont, hogy gyermekünk tud-e már fél órán keresztül folyamatosan koncentrálni. Ne gondoljuk, hogy a zenetanulás a legjobb koncentrációjavító módszer, a zenetanulás a legjobb módszer arra, hogy megtanuljunk zenélni. Ha másra akarjuk használni, nagyon nyögvenyelős lesz.
Figyeljük meg, hogy látjuk-e a csíráját a zenei érdeklődésnek. Figyeljük meg gyermekünk értelmi képességeit, zenetanulás során egy teljesen új ábrázolási és fogalmazási rendszerrel kell boldogulnia, és ez bizony fejlett kognitív képességeket kíván. Figyeljük meg magatartását: a zenetanulást rendkívül nehézzé teszi a fegyelmezetlenség.
És persze az a legszebb az egészben, hogy ha minden szempontunk negatívan igaz is csemeténkre, akkor is lehet ő a következő Liszt Ferenc. Az a recept, hogy nincs recept. Csak egy: szeressük a zenét és legfőképp a gyerekeket.
Készségfutár: Ha úgy ítéljük meg, hogy a gyerek még éretlen a formális zenetanuláshoz, milyen otthoni játékokkal, foglalkozásokkal segíthetjük a zenei fejlődését?
Játék, játék, jéték.
Ének, ének, ének.
Mondóka, mondóka, mondóka.
Youtube-ról rengeteg inspirációt nyerhetünk, de a legjobbak úgy gondolom az improvizatív jellegű játékok, énekek, mondókák. Az se baj, ha néha egy-két tiszta dallam vagy pontos rím is becsúszik. Gyermekünk mindig megérzi, hogy őszintén mókázunk-e vele, és az a legőszintébb, ha mi is élvezzük a mókát. Engedjük szabadjára a bennünk lakozó gyermeket és legyünk gyermekünk imádott sztárjai.
Készségfutár: Térjünk át a formális zeneoktatásra! Mennyi gyakorlás várható el egy átlagos képességű diáktól? Mennyire érdemes otthon belefolynia a szülőnek a gyakorlásba?
A kérdés első felére szerintem nincsen egyetemes válasz. Teljesen társadalom-, család-, gyerekfüggő a mennyiség. Az biztos, hogyha már kezdetektől fogva napi 20 percet rászán a gyermek, akkor gyönyörű eredményeket fog elérni rövid távon is. Ami viszont nagy általánosságban kijelenthető, hogy a mennyiségnél is fontosabb a rendszeresség. 5×10 perc jelen esetben 5-ször többet ér, mint 1×50 perc. És ha ezt hosszabb távra vetítjük, láhatjuk a hatalmas különbséget.
Tapasztalatom azt mutatja, hogy a tanulási folyamat elején nagyon-nagy segítség, mondhatni előny, ha a szülő érdemben tudja segíteni a zenetanulást, és mivel semmilyen hátránnyal nem jár, érdemes kihasználni ezt a lehetőséget. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy mindent megcsinálunk a gyermek helyett (hangok leolvasása a kottából, ritmus értelmezése), hanem, hogy otthon is állandó kontroll mellett tud gyakorolni.
Az önállóságra nevelés pedig állandóan lebegjen a szemünk előtt és egyszer csak azt vesszük észre, hogy csemeténk önállóan tanulja születésnapunkra a kedvenc Queen számunkat.
Ha pedig a szülő „szakmailag” nem is tudja segíteni a zenetanulást, lelkesítéssel, őszinte érdeklődéssel, a tanár renoméjának erősítésével, a hangszerhez való rendszeres odaültetéssel nagyban hozzájárulhat a közös sikerhez.
Készségfutár: Ha motiválatlan az otthoni gyakorláshoz a gyerekem, mik a legjobb szülői motivációs eszközök véleményed szerint?
A szülő-gyerek, testvér-testvér muzsikálás elképesztően motiváló, nagyon jó tapasztalataim vannak ezzel kapcsolatban. Először mindig összeveszés a vége, de utána könnyen függővé válhat az ember. Ha ez nem elérhető, akkor marad a „sima” dicséret és érdeklődés. Fontos, hogy az érdeklődés szívből jöjjön, a dicséret pedig mindig a teljesítményt illesse, ne szórogassuk vaktában. Hosszú távon nagyon motiváló a gyakorlás következetes elvárása, hisz a gyermek ezáltal juthat el zenei csodákhoz.
Készségfutár: Ha a szülő úgy dönt, hogy a gyerekkel közösen szeretné tanulni a hangszert, milyen lehetőségei vannak? Ő is beiratkozhat a zeneiskolába, vagy forduljon inkább magántanárhoz, esetleg a Youtube-hoz?
A szülőnek érdemes ugyanazt a módszert választania, mint amiben a gyermek is tanul. Bár még nem volt rá példa a praxisomban, de szerintem nagyon jól tudna működni, ha a szülő és a gyermek egy tanárnál tanulna. A Suzuki-módszernek például alapvetése, hogy a kezdeti időszakban a szülő együtt tanul a gyerekkel a zeneórán, utána nyilván otthon is együtt gyakorolnak.
Erre zeneiskolai kereteken belül is van mód, a gyerekekénél magasabb féléves díjért, de még mindig egészen jutányos áron.
A hangszertanulós Youtube-csatornákkal általánosságban az a tapasztalatom, hogy a gyors eredmény felmutatása érdekében nagyon felszínes tudást nyújtanak. Ezért ezek a módszerek lehetetlenné teszik a fentebb deklarált célok elérését. Én kezdő tanárként és kezdő szülőként szinte csak a példamutatásban hiszek. És mit várhatok el a gyermekemtől, ha én magam nem a fáradtságosabb, de alapos, valódi gyümölcsöt termő utat választom mindenben?
Természetesen mindenhol akadnak üdítő kivételek és én ezeket keresem is árgus szemmel.
Készségfutár: Összegezve tehát mit üzennél a kisgyerekes szülőknek? Írassák be minél többen zeneiskolába a lurkókat, és tegyenek meg mindent, hogy megszeressék a zenélést, elvégezzék a képzést?
Támadja be minden szülő a zeneiskolákat! ☺ Megéri!
(Anyagilag is: ilyen szintű és mennyiségű oktatás nyugatabbra összemérhetetlenül drágább, és a magyar zeneoktatás még mindig nívósnak mondható, bár sokat vesztett sajnos a fényéből.)
Ha úgy állnak a csillagok, és minden klappol, olyan kincset adhatunk gyermekünk kezébe, amivel valóban közelebb kerülhet ahhoz az ideálhoz, amit úgy hívunk, hogy jól sikerült Élet.
Kulcsár Kristóf:
A Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karán végzett zongorista, jelenleg a Ceglédi Erkel Ferenc Zeneiskola és a Líra Zeneiskola tanára.
Iratkozz fel a hírlevelünkre, hogy ne maradj le az ehhez hasonló cikkekről! Plusz egy kis extra motivációként, ha csatlakozol hozzánk teljesen ingyen Patreonon, akkor tucatnyi letölthető feladatlapok és foglalkoztatót találsz a felületünkon.