Mesék és történetek szerepe a gyerek életében – interjú Jakobovits Kitti pszichológussal

„Az élet nem más, mint jó és rossz történetek elegye, a mesék pedig az életről szólnak”

Jakobovits Kitti irodalomterapeutával beszélgettünk arról, milyen pozitív hozadékai vannak a meseolvasásnak, és hogyan használhatjuk az esti meséket a mindennapi történések feldolgozására, a gyerekek különböző életeseményekre való felkészítésére. Számít, hogy milyen mesét olvasunk nekik? Mitől óvjuk a gyereket, és milyen meséknek van bérelt helye a könyvespolcon? Mi a helyzet a kötelező olvasmányok szerepével? Az interjúból kiderül. ☺

Jakobovits Kitti
Jakobovits Kitti, pszichológus és irodalomteraputa, a Magyar Irodalomterápiás Társaság tagja

Miért mondanak a szülők esti mesét? Mit nyer ezzel a gyerek, és miért érdemes továbbvinni ezt a hagyományt?

Az esti mesemondásnak nagyon sok funkciója van. Legelőször is közösen eltöltött időt jelent a szülővel, ami számára is legalább annyira fontos, mint a gyerekeknek. Mindannyiukban erősíti a kötődést, időt és teret enged a beszélgetésre és a közös élményszerzésre. Emellett a gyerekeknek a kiegyensúlyozott fejlődéshez biztonságot és kiszámíthatóságot adó rendszerekre van szükségük. Ezt a szülők például a napi rutin kialakításával tudják megteremteni a számukra. S ha ennek egyfajta, a nappali teendőkből az alvás és az éjszaka világába való átlépés szertartásaként részévé teszik a közös meseolvasást, azzal sokat segíthetnek abban is, hogy a gyerekek figyelme lelassuljon, a külső világ ingereiről a belső érzelmek és gondolatok felé forduljon. Ezzel a szülő elősegítheti, hogy egy nyugodtabb állapotba kerülve pihenni tudjanak.
Természetesen sok szülő tapasztalja, hogy a mesétől a gyerek nemhogy elaludna, hanem még élénkebb, még izgatottabb lesz. Ilyenkor csupán arról van szó, hogy az előbb említett belső világ lép erőteljesebb működésbe. Bár úgy tűnhet, célt tévesztett a mese, ha az altatás szándékával kezdtünk bele, de érdemes erre is a mesehallgatás pozitív, fejlesztő hozadékaként tekinteni. A gyerek érdeklődése azt jelzi, hogy kíváncsi, hogy a fantáziája és a kreativitása működésbe lépett, hogy empátiával fordul a történet felé. Ezek pedig mind-mind az előnyére válnak majd a való világban, akár már másnap, miután – mese hatására vagy sem – elaludt.

Számít, hogy milyen mesét olvasunk nekik? Elég nagy különbségek vannak gyerekmese és gyerekmese közt, kezdve az aranyos tücskös, hangyás tanítómesétől, a farkaskibelezésen át a modern, toleranciára nevelő alkotásokig.

Ha abból az alapvető nézetből indulunk ki, hogy a mesék univerzális értékeket, kollektív információkat és élményeket közvetítenek, akkor a “csomagolás” másodlagos kérdéssé válhat. Ez persze így önmagában leegyszerűsítő gondolat, de van benne igazság. Különösen, ha a meseolvasás nemcsak a szöveg felmondását jelenti, hanem beszélgetés, valamilyen feldolgozás is követi. Ez esetben igazából mindegy, hogy mondjuk a becsületesség kérdése békés erdei állatok, beszélő autók vagy nagyvárosban élő jófiúk vs. gonosztevők életében jelenik meg. Az üzenetről, amit hordoz, jó esetben kialakítjuk a saját véleményünket. Ezt tehetjük úgy is, hogy egyetértünk a mesében való megnyilvánulásával, vagy éppen úgy, hogy ellenezzük az ott történteket. Természetesen a meseválasztásnál fontos a személyes preferencia, és érdemes figyelni arra, hogy a gyerek milyen típusú meséket szeret, mi áll közel hozzá. Ez sokat elárul arról, mi az a “közeg”, amiben meg tud nyílni, és amiben saját élményvilágát össze tudja kapcsolni más világokkal. Ha ezt ügyesen egyensúlyozzuk azzal, hogy a mesében hordozott értékekre is figyelünk, akkor nem kell azon túlságosan aggódni, hogy cselekmény szintjén mi történik benne.

Ha számít, mit olvasunk, milyen a jó és a rossz történet? Mitől óvjuk a gyereket, és milyen meséknek van bérelt helye a könyvespolcon?

Meséktől óvni a gyereket szerintem erősen kontraproduktív. Azzal, amivel bennük nem találkozik, a való életben előbb-utóbb biztosan fog, és akkor már nem lesz ott iránymutatásként és védelemként a mese, valamint a mese által kiváltott saját viszonyulás. Az élmény közvetlenül és a saját mértéke szerint érkezik, a gyereknek (vagy már időközben felnőttnek) pedig nincsen eszköztára, nincsen emléke, nincsen kialakított megküzdési módja ahhoz, hogy megfelelően reagálni tudjon rá. Megvan rá az esély, hogy nagyobb erővel nehezedik rá, vagy intenzívebb ingerként érkezik, mint amit az illető elbír. A mesékkel foglalkozó szakembereknek ezzel szemben egy fontos gondolata éppen az, hogy mesehallgatás közben, mikor a gyermek maga kelti életre a történetet, akkor annak minden egyes része annyira lesz nehéz, félelmetes, fájdalmas, amennyit az illető el tud viselni. A képzeletünk odáig enged, amíg meg tudunk birkózni vele, az „el sem tudok képzelni ennél rosszabbat” egy abszolút valid mondat. Ezzel pedig lépésről lépésre, a gyereket érő egyéb ingerekkel együtt lehet “edzeni” a képzeletet, ezáltal annak a szintjét és mennyiségét is emelve, amennyit el tud viselni.
Az élet nem más, mint jó és rossz történetek elegye, a mesék pedig az életről szólnak. Épp ezért fontos eszközök abban, hogy megismerjük, megértsük, és bizonyos mértékig felkészülten tudjuk fogadni azt, amivel majd mi magunk találkozunk életünk során. Bérelt helye így szerintem lehetőleg minél többféle, minél változatosabb mesének kellene, hogy legyen, annak érdekében, hogy a lehető legtöbb dologgal találkozzanak a gyerekek még abban a való világot megelőző biztonságos közegben, amit az otthon, a szülő és a mesekönyv megteremt.

„A képzeletünk odáig enged, amíg meg tudunk birkózni vele.” Ez egy jó érvnek hangzik a meseolvasás mellett a rajzfilmek és egyéb mozgóképes formátumokkal szemben. Emiatt nem helyettesítheti érdemben a mozgókép a hallott/olvasott történeteket? Mi a veszélye, ha a Netflix neveli a gyereket?

Igen, általában ezeket állítjuk szembe a hallott történetekkel. Az instant érkező képek szintén nem kérdezik meg a nézőjét, hogy várj, jöhetek-e, elbírsz-e. Jönnek, olyan formában, ahogy azt az alkotójuk létrehozta. Ilyenkor nagyobb eséllyel fordulhat elő valamilyen túlingerlés, akár az észlelést, akár az érzelmi töltetet tekintve. De nem csak ez lehet “hátránya” a mozgóképes meséknek. Amikor mindent készen megkapunk, az agyunknak kevesebb feladata van, és nem fektet annyi energiát az élmény megteremtésébe. Kevésbé mozgósítja például a saját fantáziáját, hisz nem kell elképzelnie egyetlen részletet sem. Ha passzív befogadóként veszünk csak részt az ilyen dolgokban, akkor szükségszerű, hogy sokkal kevésbé fogunk fejlődni általuk.

Említetted a történetek közös feldolgozását, amikor a mese végén a szülő és a gyerek átbeszélve a hallottakat/látottakat levonja a tanulságokat. Ezt minden esetben érdemes megtenni, vagy létezik olyan helyzet, amikor jobb stratégia hagyni a gyereket, hogy maga eméssze meg a történteket?

A feldolgozás fontos, de nem mindegy, mit értünk alatta. Ha jól emlékszem, Vekerdy intése, hogy eszünkbe ne jusson a mesekönyvet becsukva azt mondani, hogy „na, szóval akkor az a tanulság, hogy…”. Azzal, ha szülőként/mesélőként vonjuk le a tanulságot, épp a mese lényegét vesszük el. Azt, hogy a történet és a hallgató között a kapcsolat mindig személyes, ezáltal nagyon egyedi is lehet. A megbeszélést inkább kérdéssel érdemes kezdeni: neked mit jelentett a mese, hogy tetszett, hogy érzed most magad tőle, miről szólt szerinted? És máris elindul a feldolgozás, középpontban a gyerek megélésével. Persze, lehet és érdemes erre időt hagyni, de nem szabad olyan rutinszerű feladatot csinálni belőle, hogy a gyerek is rögtön megtanulja, ahogy vége a mesének, jönnek a kérdések, amikre felelni kell. Mert nem is biztos, hogy az ilyen tanulságlevonós kérdésekre egyből van válasz. Sokkal valószínűbb, hogy rögtön a mesehallgatás utáni állapotban még az érzelmek vannak előtérben, és ebben a speciális buborékban is fontos és jó benne maradni, amíg lehet. Ideális esetben valahogy úgy nézhet ki egy ilyen feldolgozás, hogy először is időt hagyunk arra, hogy a mese által kiváltott hangulatban maradjunk, s ha ez egy kicsit oldódni látszik, mondjuk másnap reggel, amikor már tisztábban látunk, és meg tudjuk fogalmazni, mi indult el bennünk a történet hatására, akkor elkezdhetünk a feldolgozós kérdések mentén gondolkodni.

Jakobovits Kitti interjú

Amikor elkezd olvasni tanulni a gyerek, milyen gyorsan engedjük el a történetek felolvasását? Szeretnénk, hogy megtanuljon, megszeressen olvasni, de mi ehhez a jó stratégia?

Erre szerintem nincsen különösebb szabály, azt érdemes nézni, mit igényel a gyerek. Ha azt szeretnénk, hogy megtanuljon olvasni és még szeresse is, akkor mindenképp érdemes az ő tempójához és szükségleteihez igazítani a dolgot. Ha rögtön abbahagyjuk a közös olvasást, amiért már magától képes az írott betűket szavakká, azokat mondatokká, azokat értelmes szöveggé alakítani – definíció szerint olvasni –, azzal azt a sok minden mást is elvehetjük tőle, amit az olvasás jelent: a kapcsolódást, a közös programot, az érzelmi közelséget, a belső folyamatok fejlődését és a többi. Így viszont egyáltalán nem biztos, hogy továbbra is szeretni fogja. A kettő megférhet egymás mellett: ha az olvasástanulás ideje alatt is szeretné, hogy mi olvassunk neki, akkor csináljuk. Ez persze, talán mondani sem kell, nem egyenlő azzal, hogy helyette olvassuk fel mondjuk a házinak feladott feladatokat. Az valóban legyen az ő dolga és felelőssége, de mellette megtarthatjuk az ismerős és biztonságos felolvasás élményét, amiben megpihenhet és kikapcsolódhat.
Másrészről azt az igényét is követnünk és támogatnunk kell, hogy elkezd elhatárolódni a közös programtól, és inkább egyedül szeretne olvasni. A közös élmény részét több módon is meg lehet tartani, például hogy együtt megyünk könyvtárba, könyvesboltba, hogy egymás mellett olvasunk, de ki-ki a magáét, hogy utána megbeszéljük az élményeinket. Ugyanakkor az is rendben van, ha ezek közül épp egyikből sem kér. Az olvasástanulásnak fontos része az is, amikor az a fajta feldolgozás, ami korábban a szülővel együtt és szóban történt, belsővé válik, és egy tudatosan vagy tudattalanul, de állandóan jelen lévő személyes lelki olvasószemüveggé válik. Ehhez pedig szükséges a könyvvel kettesben töltött idő.

Ha már magabiztosan megy az olvasás, mivel segítheti a szülő, hogy tényleg megszeresse azt a gyerek? A kötelezők mellett adjuk a kezébe a Harry Pottert, és reménykedjünk?

Kezébe adhatjuk a Harry Pottert, vagy akármi mást, de talán még jobb, ha elvisszük egy könyvesboltba, könyvtárba, vagy az otthoni könyvespolcunkhoz, és hagyjuk, hogy ő vegyen a kezébe valamit. Természetesen továbbra is fontos szerep jut(hat) a szülőnek abban, hogy mit olvas a gyerek, és jól jön az iránymutatás meg az ajánlás, de szerintem az a szerencsés, ha abban is segítünk neki, hogy megtapasztalja, milyen az, amikor ő maga talál rá egy történetre, amit a belső világa által választott ki magának, nem pedig külső szó alapján. Az igazi elköteleződés mindenkinél más könyv kapcsán jöhet el, persze, vannak népszerű kedvencek, de meg kell hagyni, hogy saját úton szeressünk bele az olvasásba.

Mi a véleményed a kötelező olvasmányokról?

Szerintem jó, hogy vannak, csak nem mindig kezeljük őket jól. Se a tanterv, se a tanárok, se a szülők, se a diákok. Ha élből elutasítjuk őket, azzal félreértjük a funkciójukat, és ha minden más olvasással kapcsolatos bajt rájuk fogunk, akkor pedig a könnyebb utat választottuk. Alapvetően a tanulás részeként fontos, hogy az irodalom területén is megismerkedjünk a főbb irányokkal, művekkel, értsük a későbbi utalásokat, kapcsolódásokat, stb., és hogy megtanuljuk, milyen módokon lehet közelíteni egy szöveghez. Csak azt fontos mellette észben tartani, hogy nem ezek az egyedüli módok. Tanárként is érdemes odafigyelni arra, hogy az előírások szerinti és szakmai közelítések mellett megmutassuk a gyerekeknek, hogyan lehet a személyes viszonyulásokat kialakítani. Ne csak azt nézzük, történelmileg, társadalmilag miért volt jelentős 50-100 éve valami, hanem azt is, nekem személyesen miért lehet jelentős? Ha ezt az iskolai közeg nem biztosítja, akkor meg melósabb ugyan, de otthon kell erre időt és figyelmet szánni. Ha azt látom szülőként, hogy a tanórák meg a kötelező olvasmányok szépen lassan megutáltatják a gyerekemmel az olvasást, akkor tegyek ellene, és velük párhuzamosan tartsam benne a személyes olvasásra való nyitottságot!
Ahhoz meg, hogy épp mi kötelező, aminek nem kéne, és mi nem az, aminek meg kéne, mint tudjuk, mindenki ért. Ebbe nem szólnék bele, nem érzem feladatomnak, ugyanakkor a rugalmasságot, az újításra való képességet, és persze a politikai vagy bármilyen külső eszmerendszer kizárólagos beleszólásának kerülését alapvetésnek tartom.

Vannak olyan problémakörök (gyász, kiközösítés, stb.), amit jellemzően érdemesebb írott szöveg segítségével feldolgozni, ha aktuálissá válnak? Vagy ez életkor és személyiség függvénye, hogy mikor hatásosabb szövegek segítségével magunktól eltávolítva foglalkozni a problémákkal, és mikor inkább direktben átbeszélve?

Ez valóban inkább esetfüggő, nagyon eltérő lehet, kinek miről nehéz beszélni. Gyerekeknél gyakran megfigyelik, hogy ha valamilyen fizikai cselekvéssel, például rajzolással, legózással lekötik a figyelmüket, akkor közben könnyebben beszélnek a belső nehéz tartalmakról, szinte észrevétlenül szabadulnak meg a gátló szorongástól. Habár a neurológiai hátterük nem egészen ugyanaz, de a szöveg is működhet hasonlóan, hiszen belép közénk harmadiknak, és máris nem szemtől szemben kell beszélnünk. Teret és távolságot ad nekünk, meg egy új dimenziót, amiben kimondhatunk olyan dolgokat, amit a valóságban nem lehet vagy nem tudunk. Ha azt látjuk, hogy a direkt mód nem működik, érdemes a szövegekhez fordulni, viszont az a szerencsés, ha egy idő után át tudunk térni róla a nyílt beszélgetéshez. Az lehet egy igazán sikeres irodalomterápiás folyamat, amiben, amíg tart, ott a szöveg, de aztán az elvezet minket oda, ahonnan már nincs többé szükségünk rá, és nélküle is tovább tudunk indulni.

Ha érdekel az irodalomterápia, ajánljuk figyelmedbe Jakobovits Kitti első könyvét, mely Irodalomterápia címmel jelenik meg hamarosan, június közepén. Bővebb infóért kövessétek Kittit Facebookon és Instagramon!

Iratkozz fel a hírlevelünkre, hogy ne maradj le az ehhez hasonló cikkekről! Plusz egy kis extra motivációként, ha feliratkozol, átküldünk különböző segédanyagokat, amiket otthon is használhatsz kinyomtatva készségfejlesztésre, pl. egy 100 oldalas játékgyűjteményt, benne rengeteg otthon nyomtatható faladatsorral 😉

Ide kattintva tudod kérni ezt az e-bookot, ha feliratkozol a hírlevelünkre.

Leave a Comment

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük